A januári szám egyik fő témáját egy szörnyű baleset szolgáltatta: 2017. január 20-án éjfél körül Verona és Velence között balesetet szenvedett egy autóbusz, amely Franciaországból, a Szinyei Merse Pál Gimnázium által szervezett sítáborból tartott hazafelé. A balesetben 16 ember vesztette életét.
Valójában a téma nem is a buszbaleset, hiszen a tényeket, részleteket, adatokat meg lehet találni több fórumon, sokat beszéltek az eset részleteiről, okairól – miért is kéne az iskolaújságnak evvel foglalkoznia? Elvégre nem a mi iskolánk tanulói, tanárai utaztak azon a buszon, többségüket még csak nem is ismerhettük… Homokba dughatjuk a fejünket. Elmenekülhetünk a témától. De ne áltassuk magunkat, ez velünk is megtörténhetett volna.
Amikor szembetalálkozunk a halállal, ráadásul, ha ilyen pokoli körülmények között vesztik életüket fiatal emberek, első reakciónk a döbbenet lehet. A tehetetlenség, az értetlenség – mi a rendje a világnak, amely mindezt lehetővé teszi, megengedi? Mi lehet az értelme? Az ember nem tudja, hogyan viszonyuljon egy ilyen tragédiához.
Márpedig a bennünk tátongó ürességet meg kell töltenünk valamivel. Valamivel, ami méltó azokhoz, akiket elvesztettünk, valamivel, amit beragyog az együtt megélt szép emlékek fénye.
Hiszem, hogy a veszteség fájdalmát avval tudjuk leginkább csillapítani, ha avval állítunk mementót mindennapjainkban az elhunytaknak, hogy megsokszorozzuk az örömöt az életünkben, értékeljük és megéljük a mindennapok kínálta lehetőségeket! Rójuk le tiszteletünket oly módon, hogy elfogadással és együttérzéssel fordulunk egymáshoz! Ne fájdalommal tekintsünk a történtekre, de legyenek vezérlőink az alázat és a hála: hiszen nem tudhatjuk, mi meddig vehetünk részt ebben az édes-szomorkás, értékes kavalkádban.